Második fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a második fejezettel.

Nem lett épp hosszú, de most nem éreztem szükségét, hogy nyújtsam a történetet. Rájöttem, hogy nem lesznek túl hosszúak az egyes fejezetek, általában csak bepillantást kell nyernünk az adott helyzetbe, apróbb részletek, amelyek végül – remélhetőleg – összeállnak egy egésszé.Ennek a résznek a megírását különösen élveztem, szeretem a leírásokat (sokakkal ellentétben).

Kellemes olvasást! :)

Bronwyn

u.i.: Rettentően köszönöm annak a 8 tündérbogárnak, hogy feliratkozott a blogra. ♥ 

1943. október. 15.

A lassan lenyugvó nap a vörös és narancsszín legkülönbözőbb árnyalataival fedte be a Domhill birtokot, de különösen a dombtetőn álló házat.

A ház lakói az étkezőben fogyasztották vacsorájukat. A szobalányok a főételt kínálták körbe, a komornyik italt töltött az üresen maradt poharakba.

Meredin nem nyúlt az előtte heverő sülthöz, túlságosan lekötötték a gondolatai. A nagyszülei felszínes ostobaságokról cseverésztek az asztalnál ülő ügyvéddel, Edwin Cartwrighttal, akit nagyanyja kívánságára feltétlenül meg kellett hívni a családi étkezéshez.

A tegnapi látogatás óta Mrs. Anderson szavai visszhangoztak a fejében: „A múlt fontos dolog. Kihat a jövőnkre, ha ismerjük, ha nem. És jobb, ha kiderítjük, mielőtt túl késő…”

Rengeteget töprengett, de nem is igazán a gondolat jelentésén, inkább azon, hogy vajon ő mennyire ismeri a saját múltját. Persze, nem az eddigi életére gondolt, hiszen arra pontosan emlékezett kisgyermek korától kezdve.

Hanem arra, hogy nem ismerte a szüleit. Nem tudta, ki hozta világra, ki adott neki életet. Az apjáról is csak annyit tudott, amennyit a nagyszülei hébe-hóba kiejtettek a szájukon, de sosem szabadott róla beszélni. Úgy érezte, valamiféle szomorú emlék kötődik hozzá; egyetlen kép nem volt róla a házban.

Egyszer Mrs. Clifford, a szakácsnő, aki a dajkája volt hajdanán, elkezdett mesélni az édesanyjáról. De a nagyanyja meghallotta, és megtiltotta Mrs. Cliffordnak, hogy ilyenekről beszéljen.

Tulajdonképpen mindig érdekelte, hogy mi történt velük, de sohasem kérdezte, mert nem lehetett. Most viszont másképp látta a dolgokat. Neki joga van tudni, hiszen a szülei, ettől a tudástól nem foszthatják csak úgy meg.

– Kislányom, valami baj van? – kérdezte a nagyanyja, és megfogta a kézfejét. – Olyan szótlan vagy és nem ettél egy falatot sem.

– Nem, dehogy – felelte, és óvatosan elhúzta a kezét. – Csak elgondolkoztam valamin.

A beszélgetés a vacsorázók közt megszakadt, Meredin zavartan vágott egy falatot a sültjéből.

– Mama – fordult hirtelen a nagyanyjához –, mesélnél az anyámról?

– De, drágám… Társaságban vagyunk.

– Cartwright úgyis mindenbe beleüti az orrát. Egy kis beszélgetés nem árt meg neki, ha már a családi vacsorán is részt vesz – jegyezte meg csípősen. Meredin eldöntötte, hogy most megtudja az igazságnak legalább egy töredékét, és nem szándékozott egykönnyen feladni a célját. Várakozóan nézett a kérdezett félre, aki viszont nem akart ilyen könnyen behódolni az akaratának és kibúvót keresett.

– Everett, drágám, azt hiszem rám tört a migrén. Szörnyen fáj a fejem. – A ház úrnője felállt az asztaltól, pillantást sem vetve unokájára. – Felmegyek a szobámba. Bocsásson meg, Mr. Cartwright. – Halvány mosolyt eresztett meg a vendég felé, majd az ajtó felé indult.

– Papa, nem hagyhatod, hogy csak úgy elmenjen! – Meredin segélykérően nézett nagyapjára, de azt láthatólag jobban lekötötte a báránysültje maradéka. – Ezt nem hiszem el!

Dühösen pattant fel, faképnél hagyva a nagyapját és Edwin Cartwrightot. Dühös volt a nagyanyjára, amiért úgy kezeli, mint egy gyereket, a nagyapjára, mert nem hajlandó a pártjára állni, és dühös volt Cartwrightra is, mert… Csak dühös volt és kész. Olyan sok düh tombolt benne, hogy jutott neki is.

Érezte, hogy nem kellene ennyire feldúltnak lennie, de semmi kedve sem volt megnyugodni. Feldúltan, még mindig a haragtól vezérelve kisietett a kertbe, és leült egy félreeső padra a már vöröses színben játszó tölgyfa tövébe.

A táj varázslatos volt. Elragadtatva gyönyörködött a birtokot körülvevő tölgyerdőben, melyet mintha az ősz festett volna be palettájának izzó színeivel. Feljebb fenyves látszott; az örökzöld fák most is
megtartották komor, méregzöld köntösüket, mintegy sötét és fenyegető árnyékként magasodva a vörösben pompázó facsoport fölé, figyelmeztetve, hogy hamarosan megérkezik a fagyos, csontig hatolóan hideg tél.

Miközben az őt körülvevő látványt csodálta, Meredin nem vette észre, hogy a szívverése lelassul, száműzi fejéből az ingerült gondolatokat és lassan teljesen lehiggad. Szemével követett egy „V” alakban haladó madárrajt, valószínűleg dél felé tartottak. Figyelte, ahogy apró, fekete ponttá zsugorodnak, majd eltűnnek a horizonton.

A kisebb vita a nagyanyjával és az összes gondja távolinak tűnt.

Viszont könnyelműen megfeledkezett arról, hogy sötétedik, és a szürkülettel együtt a hideg is meglátogatja Domhillt. Fázósan megdörzsölte libabőrös karjait. Nem a megfontoltságáról volt híres, így nem csodálkozott azon, hogy nem vett magára valami melegebb holmit mielőtt kijött.

Összerezzent, amikor egy kéz a vállához ért, egy pillanatra megijedt, de aztán látta, hogy csak Mrs. Clifford az, kezében egy takaróval.

– Nem fázik, kedves? – kérdezte, és választ sem várva a didergő lányra vállára terítette a meleg, puha szövetet.

– Köszönöm, Mrs. Cliffs – motyogta, nem is figyelve arra, hogyan szólította az asszonyt. Kislányként túl nehéznek találta a Clifford név kiejtését, ezért leegyszerűsítette Mrs. Cliffsre. Miután nagyobb lett, a nagyanyja nem nézte jó szemmel, ha a cselédekkel barátkozik, annak pedig végképp nem örült volna, ha becézi is a szakácsnőt, akár a dajkája volt, akár nem. Kissé eltávolodtak egymástól.

A dajkája viszont mindig „Lady Merrie”-nek hívta, nem törődve azzal, hogy Meredin ki nem állhatta a „Lady” megszólítást. De Mrs. Clifford szegény családból származott, és egész életében szolgáló volt; azt mondta, a ház urának és egész családjának meg kell adni ezt a tiszteletet. A birtokra érkező vendégeket is minimum méltóságosnak, vagy nagyságosnak szólította, akkor is, ha nem volt semmilyen rangjuk sem, vagy épp olyan egyszerű emberek voltak, mint ő.

– Lady Meredin… Hallottam a veszekedésüket Lady Claudette-tel.

Meredin legszívesebben félbeszakította volna, hogy „Azt nem volt nehéz meghallani!”, de látszott, hogy Mrs. Clifford lelkét nyomja valami, és el akarja mondani.

– Lady Meredin… Ezt már oda kellett volna adnom. – Mrs. Clifford a kezébe nyomott valamit.

– Egy könyv? – szemlélte meg alaposabban. – Mihez kezdjek vele?

– Ez… ez nem egy könyv, Lady Meredin. Az édesanyja naplója.

Meredin elkerekedett szemekkel bámult az asszonyra, majd a kezébe nyomta a hátára terített takarót, és elrohant, fel a szobájába.

A Nap lenyugodott és sötétben nem lehet olvasni.

Kinyitotta a vörös vászonkötéses naplót, és böngészni kezdte a cikornyás, dőlt tintabetűket.

Boldog karácsonyt! ♥

Drága olvasóim, idetévedők!

Ezúton szeretnék Nagyon Boldog Karácsonyt kívánni Nektek. Nem tudom, kinek hogy telik az ünnep, én azt hiszem, egészen elégedett vagyok, kisebb sikerélménnyel zárhatom ezt a napot.

Nem ígérek semmit a második fejezet érkezéséről, csak annyit, hogy igyekszem, remélem, megértitek.

Azt hiszem, hallottatok páran a Nagy Blogspotos Karácsonyi Húzásról. [Amennyiben nem, dióhéjban csupán annyi, hogy ez egy kisebb ajándékozás volt néhány blogger körében, Indira Moss és Elena Brame szervezésében.] Ezen a húzáson az n angyalkám Lauren volt, aki meg is örvendeztetett egy nagyon kedves ajándékkal: egy asztali háttérképpel. Itt is szeretném megköszönni neki!

B o l d o g   k a r á c s o n y t   m i n d e n k i n e k! ♥

Röpke helyzetjelentés + trailer

Nem tudom, létezik-e ilyen ember, de ha valaki figyelemmel követett mostanában, az rájöhetett, hogy eléggé... nos, el vagyok tűnve. Sajnos az iskola és egyéb teendőim jobban lefoglalnak, mint ahogy azt előre elterveztem. A határidőkkel mindig hadilábon álltam, de most kezdek igazán rájönni, hogy az idő az ősellenségem. Az időbeosztásom egyenesen pocsék. Valahogy úgy érzem, mintha egy hatalmas óra számlapján kéne körbe-körbe rohangásznom, nehogy elcsapjon a mutató. [Milyen ironikus, hogy pont a tempus szó szerepel a címben...]

Megvallom őszintén, az utóbbi időben már-már kötelezettségként tekintettem erre a blogra, amolyan "Hahó ideje lenne már egy új fejezetnek!" stílusban. De közben megszólalt a vészcsengőcske is "Hé, ez nem is olyan régen még a mentsvárad volt!". És meggondoltam a dolgot. Szükségem van erre a történetre, a bloggerre, hogy kilépjek az állandó stresszből, a szürke hétköznapokból, a folyamatosan pörgő mókuskerékből. Szóval meg se forduljon senki fejében, hogy ezt a történetet csak úgy elengedem. :)

És végezetül, fogalmam sincs, mikorra várható a második fejezet. Egy darabig halogattam, mert először a blog előzetesét szerettem volna elkészíteni, de a befejeztével sem jutottam sokkal előrébb. A hétvégén megpróbálom összehozni. [Khm... Ez is határidő. Inkább ne higgyetek nekem.]

Tekintsétek meg a trailert, ha van kedvetek. [Ha esetleg nem értenétek, mi miért került bele, az nem a ti hibátok. Később fény derül mindenre... Remélem.]

Bronwyn xxx

Első fejezet

1943. október. 14 

Gyors léptekkel haladt végig a hosszú, barátságos utcán. Még csak tíz óra volt, de a nap már verőfényesen sütött. A napsugarak melegségét azonban elnyomta a csípős, októberi szél. Arca teljesen kipirult, kezei még a meleg bőrkesztyű rejtekében is áthűltek. 
Megállt. Körülnézett, mélybarna szemeivel fürkészte az egyforma házakat. Mind takaros volt, az ablakokban fehér csipkefüggönyt lengetett a szél, a párkányokon vérvörös muskátlik bontogatták harmatos szirmaikat. A járókelők figyelemre sem méltatták, pedig úgy érezte, idegen ebben az idilli képben. 
Ritkán járt a városban. Szokatlan volt számára a nyüzsgés, a pókhálószerűen összefonódó utcák labirintusa. Lassan tovább indult. Fejét jobbra-balra kapkodva keresett egy-egy házszámot jelző táblácskát. 
59... 61... 63... 
Már igazán nem járt messze. 
Megszaporázta lépteit, majd – néhány épülettel távolabb – megtorpant. Kétségtelenül megérkezett útvonalának célpontjához. 
Közelebb ment a bejárathoz. Éppen olyan volt, mint a többi: nem hiányzott sem a cserepes virág, sem a függöny. Még a falak is ugyanolyan egyhangúan fehérek voltak. Mégis volt valamilyen, különös, megmagyarázhatatlan varázsa. A szívébe izgalom és kíváncsiság fogta el, ahogy megpillantotta az aranyozott 67-es számot, közvetlenül az ablak mellett. 
Az ajtón kis rés volt fenntartva a levelek számára, egy kis táblácskával, rajta hasonló aranyozással egy név: Mrs. Anderson. Fölötte egy ódivatú, oroszlánfejes kopogtató helyezkedett el.  Talán bronzból lehetett: a sötét fémen megjelent néhány türkizkék folt is. Egy nagy sóhaj kíséretében kezét lassan az állat szájából kilógó gyűrű felé nyújtotta, majd hirtelen megállt a mozdulatsorban. 
Elbizonytalanodott. Életében talán először nem volt biztos benne, hogy jól cselekedett. Hiszen miért is van itt? Csak azért, mert szívességet kértek tőle? Ha az az ügyvéd, az az ostoba Edwin Cartwright megkéri valamire, ő máris ugrik, mint egy hűséges kiskutya? 
Dühösen megrázta a fejét.  Egy barna tincs kiszabadult a kontyából és az arcába hullott, de nem törődött vele. Nem, nem fog neki engedelmeskedni. Bolond volt, hogy egyáltalán eljött idáig. Most szépen hazamegy, és azt mondja, hogy... Csak elintéznivalója volt a városban. 
A gondolatai döntöttek, lábai azonban nem engedelmeskedtek. 
Mielőtt bármit tehetett volna, az ajtó kitárult. 
Egy mosolygós, kedélyes öregasszony állt vele szemben. Galambszürke kosztümöt és fehér blúzt viselt, rövid, ősz haját apró csigákba göndörítette. Kedves, kék szemei szinte nevettek, az arcán két mosolypír játszott.
- Miss Meredin Darlington? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta: – Tessék befáradni – szólt, és beinvitálta a csodálkozó lányt. 
Nem tűnt el belőle a bizonytalanság, sőt, fokról-fokra növekedett – egészen addig, amíg be nem lépett az előtérbe.  Az egész helyiség borzasztóan otthonos volt. Egyszerűség, rendezettség uralkodott mindenütt. A fogasokon kabátok, alattuk csatos és lakkcipők, felettük kalapok szigorú sorban. Jobb oldalt kis asztalka csipketerítővel, melyen egy telefonkészülék foglalta el előkelő helyét. A falon hosszú, keskeny tükör lógott, díszes aranyszínű kerete jobban illett volna egy neves festő képe köré. 
Ámulatát egy éles, sípoló hang törte meg. 
- Bocsásson meg, kedves, a tea elkészült. Foglaljon helyet a szalonban.  –  Az idős hölgy szavait egy kedves mosollyal zárta, és elindult – vélhetően – a konyha irányába. 
Meredin magára maradt a gondolataival. Ez lenne Mrs. Anderson? Ettől az öregasszonytól rettent volna meg? Magában felnevetett ostobaságán. Ugyanakkor ott maradt egy csöppnyi tudatlan félelem: mégis mit akarhat tőle?  Az előtér közvetlenül a szalonba nyílt. Nem volt túl nagy, náluk odahaza legalább kétszer ekkora. Itt mégis jobban érezte, hogy otthon van... Mint egy vándor, aki idegen tájakon csavargott, s most hazatér. 
Az egész szoba, szinte sugározta ezt a hangulatot. Az ablakok sokkal nagyobbak voltak, mint az utcára nézőek, s nem szolid csipkefüggöny volt rájuk aggatva, hanem földig érő, apró virágmintás kelmék, gondosan elkötve, hogy még több fényt engedjenek be. A párkányokon árvácskák, krizantémok és rézvirágok tarka kavalkádja pompázott. A két ablak közt helyet foglalt az elengedhetetlen kandalló, melyen családi képek sorakoztak, a falon egy kis ingaóra függött.  
Közelebb lépett, hogy megszemlélje a fotókat. Az egyik egyértelműen egy esküvőn készült: egy fiatal lány, és egy egészen idős ember. Talán az apja is lehetne. De a lány arca ragyog a boldogságtól, a tekintetébe viszont belevegyül egy kis fájdalom is, mint aki rengeteg szenvedésen ment keresztül. Szőkés, göndör haja kontyba kötve ül a feje tetején,  hosszú, fehér fátyol volt ráerősítve. A ruhája egészen egyszerű; semmi szalag, csipke, fodor, vagy más fölösleges cicoma. Kezében hófehér kálacsokrot tart. A férfin felhajtott gallérú ing, szürkés nyakkendővel, sötét színű mellénnyel és felöltővel. Éppen olyanfajta öröm csillog a szemében, mint a lánynak. Egyáltalán nem atyai szeretettel néz rá – sokkal inkább szerelemmel. 
A másik képen két kisfiú állt. Rövid, kantáros nadrágot, könyékig érő inget és térdzoknit viseltek. A nagyobbik kezében egy pólyás csecsemő. Nyilván a húguk; kis fejére selyemszalagból masnit kötöttek. 
Felemelte a képet, hogy jobban megnézze az arcukat. A kisebbik mintha nyűgös lenne. Biztosan unta már a sok ácsorgást. Az idősebb arcán széles vigyor húzódik, a szeme csillog, sarkában megbújnak a nevetőráncok. 
- A gyermekeim – a mögötte megszólaló hangjától összerezzent, és gyorsan visszatette a képet eredeti helyére. Mrs. Anderson elmosolyodott. – Ugyan már, nem szégyen a kíváncsiság. Hozzátartozik az emberi természethez. 
Meredin lassan bólintott. Hiába nem bántotta meg az asszonyt, kicsit elszégyellte magát.  
- Kedvesem, nehogy emiatt lógassa az orrát. Jöjjön, foglaljon helyet. – Egy kis teázó asztal felé mutatott. 
Leült a neki szánt helyre. Kissé feszélyezte, hogy nem ismeri a vele szemben ülőt. Nem tudta, miről fognak beszélni. 
- Tudom, hogy maguknál nem szokás ilyenkor teázni. Azért remélem, nem utasítja vissza. 
A lány megrázta a fejét. Valami azonban szöget ütött a fejében. 
- Mrs. Anderson... Ön nem angol? – tette fel a kérdést óvatosan. Egyáltalán nem volt akcentusa, furcsállta az előbb elhangzott mondatot. 
- Mondhatjuk így is. Eddig Kanadában éltem – jelentette ki töretlen jókedvvel, és teát töltött Meredin csészéjébe. – Cukrot? Tejszínt? Vegyen süteményt is, ne kéresse magát! 
Szófogadóan elvett egy süteményt, de közben figyelte az idős asszonyt.  Az, mintha kitalálta volna a gondolatait, ránézett. 
- Ugye nem tudja, miért van itt? Arra, gondolom rájött, hogy én hívtam ide. 
Meredin bólintott. Nem akart a szemébe nézni, inkább belekortyolt a forró, fahéjas italba. Melegség járta át, távolinak tűnt, mikor még odakint majd' megfagytak az ujjai. 

- Vegye úgy, hogy el szeretnék mondani valamit... Egy mesét. 

Meredin továbbra sem szólt semmit. Érezte, hogy Mrs. Anderson még folytatni akarja. 

- Tudom, hogy idegen vagyok. Nem ismer, nincs oka rá, hogy a bizalmába fogadjon. Arra sem volt igazán oka, hogy idejöjjön. De megtette, és ezért hálás vagyok. – Szünetet tartott. A lány felpillantott. Mrs. Anderson arcáról lehervadt a mindig ott bujkáló mosoly. Gondterheltnek látszott. – Egyedül lakom ebben a nagy házban. Fontos lenne nekem, hogy felkeressen néha... Megtenné? 

A vendég zavarba jött. Hogy ezt elrejtse, lesütötte a szemét és még egyet kortyolt a teájából. Lassan, nagyon lassan bólintott. Ismételten elbizonytalanodott, és ez szörnyen zavarta.

- Köszönöm. Jöjjön el legközelebb is. De, ha majd úgy ítéli meg, nem kell többet keresnie. 

Meredin csöndben ürítette ki csészéjét, majd az órára pillantott. Háromnegyed tizenegy volt. 

Az asszony követte a tekintetét. 

- Indulnia kell? – kérdezte, és láthatóan jobb kedve volt, mint pár perccel korábban.

- A tizenegy tizenötös vonattal haza kell mennem. 

Mrs. Anderson megértően intett a fejével. Kivezette vendégét a bejárathoz és elköszönt tőle, mikor hirtelen megszólalt. 

- Tudja, Meredin, a múlt fontos dolog. Kihat a jövőnkre, ha ismerjük, ha nem. És jobb, ha kiderítjük, mielőtt túl késő... 

Az arca ismét megváltozott. Tekintetéből sugárzott a tapasztalat és a fájdalom. Épp úgy, mint a képen szereplő lánynak. Talán ő volt az...? 
Meredin kétségekkel telve távozott. Egyvalamiben azonban biztos volt: újra meg fogja látogatni Mrs. Andersont.

---

Ez volt hát az első rész. Nem vagyok vele teljesen megelégedve, de így sikeredett. Még nem tudom, milyen rendszerességgel fogok új fejezetet hozni, később talán már sikerül tartani egy bizonyos ütemet. Örülnék véleményeknek, pipáknak :) Sietek a következővel. Bronwyn B.

Írói prológus

Drága olvasóim, kedves idetévedő idegenek!

Szükségét éreztem ennek az előhangnak, hogy egy kicsit kiegészítsem azt a képet, amit az a nyúlfarknyi kis "történet" modul nyújt.

Először is, több idősíkon játszódó történet, ugrálunk az időben, persze nem össze-vissza, lineárisan.  A jelen sík 1943-ból indul, innen kalandozunk el. Irományom színhelye Anglia, nem is tudnék mást elképzelni, annyira imádom az országnak ezen korszakát. [Félreértés ne essék, nem második világháborús haditudósítást fogok írni, sőt, ha jól számolom, egyetlen fejezet fog a fronton játszódni.] Azon belül is London, valamint egy általam kitalált nevű birtok, Domhill birtoka. Itt lakik főszereplőnk, Meredin Darlington a nagyszüleivel.

Előfordulhat, hogy az események történelmileg támadhatóak, nem vagyok tévedhetetlen, bevallom. De igyekszem minél korhűbb képet visszaadni.

Annyit szeretnék még leszögezni, hogy ez a történet az első betűtől az utolsó szóig az én fejemből pattant ki, nem találkoztam ilyennel sem blogspoton, sem máshol. Így mindenkit megkérek, ne másolja az oldal tartalmát, mert az plágiumnak minősül!

Ennyit szerettem volna leszögezni, hogy pár infót adjak a blogról.

Üdvözlök minden leendő olvasót, látogatót!

Bronwyn B.